János Pál életszentségének alapja a mindennapi imádság és kereszthordozás, a mélyen átélt hit: így járt a parancsolatok és az Evangélium útján. Ahhoz, hogy megértsük II. János Pál belső világát, nyomon kell követnünk életének történetét, meg kell ismernünk azt a környezetet, amelyben jelleme és hitélete fejlődött.
Családi ház
Karol Wojtyła, II. János Pál édesapja, az Osztrák-Magyar Monarchia ötvenedik gyalogos ezredének kapitánya volt. 1905-ben nőül vette Emilia Kaczorowskat, akivel Wadowicebe, a Kościelna utca 7-be költöztek. Lakásuk ablakából látni lehetett a szemközti templom falán elhelyezett napórát és a feliratot: „Az idő elszáll – az öröklét vár”. Első fiúk, Edmund, 1906. augusztus 28-án született. A tehetséges, sportos és jóképű fiú 1930-ban végezte el a Jagelló Egyetem Orvosi Karát. Edmund születése után született egy kislány, aki csupán néhány hétig élt. Legkisebb fiúk, a későbbi pápa 1920. május 18-án született, és június 20-án keresztelték meg a plébániatemplomban.
A kis Karol szülei mély hitéletét látva növekedett fel. Különösen nagy hatással volt rá édesapja imaélete és önfegyelme. Látta, hogy milyen elmélyülten tudott imádkozni, és mennyire sokat várt el önmagától. Évtizedekkel később, már mint pápa így írt erről: „Ifjú éveim elsősorban édesapám személyéhez kötődnek. […] Közelről szemléltem életét, láttam, milyen nagy elvárásokat tudott támasztani magával szemben, és láttam, hogy miként térdelt le az imához. Ez volt a legfontosabb azokban az években, amelyek olyan sokat jelentenek egy fiatalember lelki fejlődésében. Annak az apának, aki sokat követel magától, bizonyos értelemben fiától már nem kell követelnie. Az ő életét látva, megtanultam, hogy saját magamnak kell elvárásokat támasztanom magammal szemben, és a saját kötelességeimet kell minél jobban teljesítenem”.
Így tehát Karol már kora ifjúságától kezdve megtanulta apjától az imádságban való kitartást, és a saját magával szemben támasztott magas követelmények szigorú teljesítését.
Karol azért hallhatta meg Krisztus hívását a papságra, mert a hit és az ima már kis korától fogva körülvette a családi házban. „Ezt bizonyos értelemben szüleimnek köszönhetem, különösen apámnak, aki korán megözvegyült – írta II. János Pál. Édesanyámat korán elvesztettem, még elsőáldozásom előtt, 9 éves koromban, ezért nem nagyon emlékszem arra, hogy ő miként járult hozzá a vallásos neveltetésemhez, bár egészen biztos vagyok benne, hogy meghatározóan. Halála után (1929-ben halt meg, 45 éves korában), és bátyám halála után (1932-ben), kettesben maradtunk apámmal. Naponta megfigyelhettem életvitelét, amely nagyon szigorú volt. Foglalkozása szerint katona volt, s anyám halála után még elmélyültebb imaéletet élt. Nemegyszer előfordult, hogy amikor éjjel fölébredtem, apámat térden állva találtam. A plébániatemplomban is mindig így láttam ima közben. Sosem beszéltünk egymás között a papi hivatásról, de apám példája mintegy első, házi szeminárium volt a számomra”.
Wojtyła kapitány folyékonyan beszélt németül, és ezért otthon gondosan megtanította fiának ezt a nyelvet. Együtt olvasták a szentírást és együtt imádkozták a rózsafüzért. „Emlékszem – írja II. János Pál – hogy apám adott egy imakönyvet, melyben volt egy Szentlélekhez szóló ima. Azt mondta, ezt az imát mondjam el minden nap. Azóta mindig igyekszem ezt megtenni. Akkor értettem meg először, hogy mit jelentenek Krisztus szavai, amelyeket a szamáriai asszonynak mondott, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az atyát. (vö. Jn 4, 23). Apám szavai nagy befolyással voltak rám. Ezeknek akartam megfelelni és Isten valódi tisztelőjévé válni, ezért akartam megtalálni azokat, akik lélekben és igazságban tisztelik őt. Megtaláltam a megváltás közösségét, az egyházat. Ebben az egyházban találtam meg helyemet, a hivatásomat. Egyre jobban megértettem Krisztus megváltói küldetését, ezen keresztül pedig a szentségek értelmét, különösen pedig a szentmise misztériumát. Megértettem, hogy milyen nagy ára volt a megváltásunknak. Mindez még inkább az egyház titka feletti elmélkedésre vezetett.” (Átlépni a remény küszöbét)
Látszik, hogy már fiatal kora óta lenyűgözte Karolt a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott legcsodálatosabb titok megismerése, vagyis az Istenről és az emberről szóló igazság fölfedezése. Kitartó imával, egyre nagyobb tudást fölhalmozva igyekezett ebben a titokban elmélyülni. Karol már akkor fölfedezte a realizmus filozófiáját, mely nem ígér könnyű és sikeres életet. Mindig elgondolkodtatták Jézus apostolaihoz intézett szavai: „Ne félj, te kisded nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Lk 12, 32). Karol megértette, hogy Jézus nem könnyű és látványos sikerekre készítette föl tanítványait. Évekkel később, mint pápa mondta, hogy Jézus „világosan beszélt az üldöztetésekről, amelyek az őt megvallókra várnak”. Egyúttal a hit bizonyosságáról is beszélt: »úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot«, tizenkét galileai halászembernek és rajtuk keresztül az egész emberiségnek. Figyelmeztette őket, hogy azon az úton, ahová hívja őket üldözés és gyűlölködés vár rájuk, mert őt magát is üldözték és gyűlölték: »Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak«. De mindjárt hozzá is teszi: »ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is meg fogják tartani« (Jn 15, 20). Fiatal korom óta tudtam, hogy ezekben a szavakban van elrejtve az Evangélium lényege. Az Evangélium senkinek sem ígér könnyű életet. Magas elvárásokat támaszt. Egyúttal viszont egy hatalmas ígéret is: az örök élet ígérete, a halállal sújtott ember számára a hit általi győzelem esélye. Az Evangéliumban találunk egy alapvető ellentmondást: ahhoz, hogy megtaláljuk az életet, először el kell azt veszítenünk, hogy újjá tudjunk születni, először meg kell halnunk, hogy megváltásban részesüljünk, vállunkra kell vennünk a keresztet. Ez az Evangélium lényege, amely mindig és mindenütt az ember ellenérzésével fog találkozni. Az emberi gyengeség számára ez mindig nagy kihívás marad. De éppen ebben a kihívásban találjuk meg az Evangélium erejét. Az ember talán tudata alatt várja az ilyen kihívásokat, ugyanis minden emberben benne van a vágy saját maga legyőzésére. Amikor az ember legyőzi önmagát, akkor jut el igazi emberségére. Ez az ember legnagyobb titka. Ezt az igazságot elsősorban Krisztus ismeri. Ő tudja csak valójában, hogy »mi lakik az emberben« (Jn 2, 25). Ő Evangéliumával megérintette az ember legmélyebb valóságát. Leginkább saját keresztje által.” (Átlépni a remény küszöbét)
A hit ajándékának legfontosabb közvetítői Karol számára a szülei voltak, édesanyja halála után pedig csak az édesapja. A kis Loleknek nagyon hiányzott édesanyja, ezért halálának első évfordulóján, Wojtyła kapitány elzarándokolt tízéves fiával a Kalwaria Zebrzydowska nevű, híres Szűzanya kegyhelyre. Azt szerette volna, hogy félárva fia személyes kapcsolatot teremtsen az Istenanyával, és hogy égi édesanyára találjon benne. A zarándoklat nagy hatással volt Karolra. Megérezte, hogy Mária egy szerető és gondoskodó édesanya, és teljes szívvel megszerette a Kalwaria Zebrzydowska-n tisztelt Szűzanyát. Innen számíthatjuk Karol különleges kapcsolatát a Szűzanyával, és ez a kegyhely későbbi zarándoklatainak is legkedvesebb célállomása lett. Később is, egyetemista korában, de papként, püspökként és bíborosként is, ide jött a legfontosabb döntései előtt, itt keresett támaszt élete nehéz szakaszaiban. Évekkel később így írt: „Észrevettem, hogy egyre gyakrabban kellett idelátogatnom, mert egyre több nehéz ügyem volt, és mily meglepő, ezek a nehéz ügyek sorra megoldódtak egy-egy ilyen zarándoklatom után”. Később, mint pápa így beszélt a Kalwaria kegyhelyről: „Nem is tudom, hogyan köszönjem meg az isteni gondviselésnek, hogy még egyszer idelátogathattam. Láthatom e Szűzanya kegyhelyet és ezeket az ösvényeket. Milyen sokat jártam ide gyermek-, és ifjú koromban”.
Gimnázium és a klasszikus tudományok
1930-ban befejezte az általános iskolát és beiratkozott a Marcin Wadowia Gimnáziumba. Ugyanekkor bátyja, Edmund, Krakkóban az orvosi egyetemet végezte és gyakran haza tudott látogatni. Ennek köszönhetően szoros kötelék alakult ki közte és Karol közt. Együtt jártak focimeccsekre, a kis Karol felülhetett ilyenkor bátyja nyakába, hogy jobban lásson. Amikor Edmund elkezdett dolgozni a Bielsko Biała-i kórházban, Lolek gyakran látogatta, és színészi játékával szórakoztatta Edmund betegeit. Sajnos, Edmund az egyik betegétől elkapott skarlát miatt 26 évesen, 1932. december 5-én meghalt. Édesanyja és bátyja halála után Karol kettesben maradt apjával. Mindketten nagyon fájdalmasan élték át szeretteik halálát.
Élete példájával Wojtyła kapitány megtanította Loleknek az önnevelés legalapvetőbb módját. Először is minden napot nagyon szigorúan beosztott. Mivel Karol reggel 8-kor kezdte a tanulást, korán keltek föl, hogy legyen idejük a közös imára, tornára, és reggelire. Amikor pedig Karol ministrálni kezdett, reggel 7-kor együtt jártak szentmisére. Iskola után Karol apjával együtt ebédelt a közeli étkezdében. Ebéd után Karolnak volt két szabad órája valamilyen játékra vagy sportra, majd nekiállt elkészíteni a házi feladatokat. Este az apa vacsorát készített, majd együtt elmentek sétálni, elimádkozták a rózsafüzért, lefekvés előtt közösen olvastak a Szentírásból vagy más lelki olvasmányból.
A gimnázium, ahová Karol járt, a magas szintű oktatásáról volt híres. Lolek latinul, görögül tanult, a tananyagban szerepelt a lengyel nyelv és irodalom, a történelem és a matematika. Kitűnt tehetségével és szorgalmával. A gimnázium utolsó két évére megválasztották a Mária Kongregáció vezetőjévé. Ez az ifjúsági egyesület a Szűzanya tiszteletet igyekezett az ifjúság körében elmélyíteni. A gimnázium utolsó évében a bérmálás szentségére készült, amelyben 1938. május 3-án részesült.
Antoni Bohdanowicz, Lolek padtársa így emlékezett vissza rá: „Karolnak volt egy olyan tulajdonsága, hogy minden óra után kiment egy másik terembe majd néhány perc múlva visszatért. Egyszer nem zárta be jól az ajtót, és akkor megláttam, hogy térden állva imádkozott.”
Lolek számára nagy támaszt jelentett apja nemes és erős jelleme. Őt szemlélve megtanult lelkierőt meríteni az imából, és megtanulta, hogy az élet minden próbatételében Istenre támaszkodjon, mert akkor minden nagy megpróbáltatásból győzelmesen jön ki az ember, és megerősödik a jóban. Apjától tanult meg Lolek keresztény módon élni. Megértette, hogy az Isten iránti szeretet a parancsolatainak megtartásában nyilvánul meg. Jézus felhívását magára értette: „Maradjatok meg szeretetemben! Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben.” (Jn 15, 9-10)
Karol a gimnázium első évében ismerte meg Figlewicz atyát, aki hittanra tanította és hosszú éveken keresztül lelki vezetője és nevelője volt. Különleges személyisége nagy befolyással volt Karolra. André Frossarddal folytatott beszélgetésében II. János Pál így emlékszik vissza rá: „Rengeteget köszönhetek a papoknak, akikkel életemben találkoztam, különösem egyiküknek, aki ifjú éveim során az egyszerűségével és jóságával Krisztust ismertette meg velem. Tudta, hogy melyik az a pillanat, amikor gyóntatóként azt kell mondania nekem: „Krisztus téged a papságra szólít”.
Itt kell megemlékeznünk azoknak az időknek egy fontos eseményéről.
„Amikor még gimnazista voltam – emlékezik vissza II. János Pál – Adam Stefan Sapieha krakkói hercegérsek meglátogatta wadowicei plébániánkat. Hitoktatóm, Edward Zacher atya engem jelölt ki az üdvözlő beszéd elmondására. Lehetőségem adódott tehát, hogy az elé az ember elé álljak, akit oly nagy tisztelet övezett a hazámban. Azt is tudom, hogy a beszéd után az érsek atya megkérdezte hitoktatómat, hogy érettségi után hová megyek továbbtanulni. Zacher atya azt felelte, hogy lengyel nyelv és irodalom szakra. Erre az érsek csak annyit válaszolt: „Kár, hogy nem a teológiára.” (Ajándék és titok, 9)
Színház, irodalom és megannyi más érdeklődés
Karol szerette a sportot, szívesen focizott, síelt, sokat kirándult a hegyekben. Mindezek mellett rengeteget tanult. Igazi kedvence lett „mindenek felett az irodalom, azon belül is a dráma, a színház.” (Ajándék és titok, 9) Gimnáziumi évei alatt Karol sok időt szentelt színházi szerepeinek, amelyeket színjátszó körével adtak elő az iskolában és a plébániatemplomban. Nagy befolyással bírt Karolra Mieczysław Kotlarczyk, filozófia doktora, a „belső szó színházának”, majd a német megszállás idején a Rapszodikus Színháznak az alapítója. Mélyen hívő keresztény volt, akinek a művészete az élet igazságainak, a tökéletességnek és Isten szavának a közvetítéséről szólt. Meg volt győződve arról, hogy a színész feladata hasonlít a pap feladatához, vagyis közel kell hoznia a transzcendentális igazságokat és az egyetemes erkölcsi értékeket az emberekhez.
A színházra való rácsodálkozás nem gyengítette Karolban a hit elmélyítésének vágyát. A wadowicei hegyen, a karmelitáknál magára vette a skapulárét. Ott vett részt életében először egy zártkörű lelkigyakorlaton. A karmeliták búcsújára minden évben kilenceddel készült. Püspökként így emlékezett vissza: „Amíg Wadowicében voltam, a kilenced minden délutáni istentiszteletén részvettem. Néha nehezemre esett elszakadni a barátaimtól, hiszen a Skawa folyó hullámai mindig frissítően hatottak rám, de a karmelita harangok zenéje olyan mélyen hatoltak lelkem mélyébe, hogy mennem kellett.” Megtanult csöndben elmélkedni Isten jelenlétének a titkán.
Pápaként így fogalmazott: „Ahhoz, hogy az ember, ember legyen, olyannak kell lennie, amilyennek Isten akarja. Isten akaratának teljesítése az ember nagyságának, szeretetének és életszentségének lényege.”
Krakkó
Iskolai tanulmányait Karol Wadowiceben 1938. május 27-én érettségivel fejezte be. Ugyanannak az évnek szeptemberében apjával együtt végleg elhagyták Wadowicet és Krakkóba költöztek. Karol édesanyjának a nővéreinél kaptak szállást a Tyniecka utca 10-ben. Szuterén lakásuk nedves volt és sötét.
Karol a nehéz körülmények ellenére is nagy lelkesedéssel kezdte meg tanulmányait a Jagelló Egyetem lengyel szakán. Az első évben Lolek rengeteg órára járt, és mindegyikre komoly szorgalommal és lelkiismeretesen föl is készült. A tanrendben 10 tanegység fölvétele volt kötelező, Karol 36-ot vett föl. Lengyelország leghíresebb professzorainak előadásaira járt. Hamarosan verseket és más irodalmi műveket kezdett írni, és természetesen színházi tevékenységét sem felejtette el, színésztársaival fölléptek többek között a Collegium Maius udvarán. Elfoglaltságai ellenére sem hanyagolta el lelki fejlődését. Segített ebben neki Figlewicz atya, aki a krakkói Wawel katedrálisának volt a káplánja. Rendszeresen járt hozzá gyónni, szentmiséin ministrált, és amikor csak tudott mély lelki beszélgetéseket folytatott vele.
Az egyetemi előadásokból, Krakkó lelki hagyományainak és kultúrájának a gazdagságából Karol mindent magába szívott. Ebben az időben figyelt fel Albert Chmielowski testvér tevékenységére és személyiségére. Alakja mély nyomot hagyott Karol Wojtyła lelki fejlődésében. Pápaként így írt Szt. Albert testvérről: „Amikor az életemet összekötöttem a Rapszodikus Színházzal, ez a bátor ember, aki résztvevője volt a januári fölkelésnek (1863), s ott elveszítette egyik lábát, különös lelki szépséget sugárzott felém. Tudvalevő, hogy Albert testvér festőművész volt, Münchenben tanult. Ránk maradt műveiből kiderül, hogy Albert Chmielowski komoly festői tehetség volt. És íme, ez az ember szakított a művészettel, mert úgy érzte, hogy Isten más, fontosabb feladatot bízott rá. Megismerkedett a krakkói szegényekkel, akik a Krakowska utcai „melegedőben” és annak környékén éltek. Adam Chmielowski úgy döntött, hogy részt vállal az életükből. Vagyis nem egy adakozójuk akart lenni, aki csupán alamizsnát jön osztani közéjük, hanem testvérük szeretett volna lenni, hogy teljesen oda tudja ajándékozni magát nekik. Ez a hősies áldozat követőkre talált. Albert testvér körül nők és férfiak csoportosultak, létrehozva két, a legszegényebbeket életükkel szolgáló közösséget. Mindez a XX. század elején történt, az I. Világháborút megelőző időszakban. Albert testvér nem érte meg Lengyelország önállóvá válását, 1916 karácsonyán hunyt el. Élete jól tükrözi a lengyel evangéliumi radikalizmus nemes hagyományát, amelyek gyökerei Assisi Szt. Ferenc és Keresztes Szt. János lelkiségében gyökereznek. A lengyel lelkiség történetében Albert testvér különleges helyet foglal el. Számomra meghatározó példakép volt. Amikor magam is eltávolodtam a művészettől, irodalomtól, színháztól, benne leltem valódi lelki támaszra, és számomra az élethivatás melletti radikális döntés példaképévé vált. Nagy örömöm az, hogy pápaként én emelhettem oltárra a krakkói szegényt, először 1983-ban boldoggá avatva őt Krakkóban, majd szentté avatva Rómában 1989. novemberében.” (Ajándék és titok, 32-33)
1939. júniusában Karol letette minden vizsgáját és befejezte az egyetem első évét. Nagyon tehetséges diák volt, gyorsan tanult és mindig segített másoknak is. Bármibe is fogott, mindent teljes odaadással és szívből csinált. Magas elvárásokat támasztott magával szemben és fegyelmezett életmódot folytatott. Rengeteg barátja volt, fiúk és lányok is. Lelkes sportoló volt, előfordult, hogy kilométereket vándorolt, csak azért, hogy jó sípályát találjon. Mély imaéletét, és azt, hogy gyakran járult a szentségekhez környezete nem fogadta meglepődéssel, akkoriban ez nem volt különlegesség. Anyja és bátyja elvesztésének fájdalmas emléke, a szenvedés elfogadásának nagy leckéje volt számára. Karol megtanulta, mennyire fontos az ima és a keresztény aszkézis a jellemfejlődésben és az apaságra való felkészülésben. Azt írta „Az apaság sugárzása” című drámájában, hogy az apaságban a szeretet győzelme arra kényszerít, hogy magadat fölajánlva „életet adj”. Az apaság tehát az önzés rabságának elvetése.
A német megszállás és terror
1939. szeptember 1. Lengyelország német megszállásának a kezdete éppen a hónap első pénteke volt. Karol korán reggel a waweli katedrálisba sietett, hogy Figlewicz atyánál gyónjon, majd szentmisén vegyen részt. Épp az átváltoztatás közben szólaltak meg a szirénák és kezdődött Krakkó utcáinak és házainak a bombázása. Mise után azonnal hazarohant. Apjával közösen úgy döntöttek, hogy keletre menekülnek a Krakkó felé közeledő német csapatok elől. Lengyelek ezreivel együtt menekültek. Az országot német repülők bombázták, rengetegen meghaltak. Szeptember 17-én Karol édesapjával együtt már közel jártak a San folyóhoz, mintegy 200 km-re jutottak tehát Krakkótól. Ekkor érte őket a tragikus hír, hogy az orosz csapatok keletről megtámadták Lengyelországot. Nem volt értelme továbbmenekülni, vissza kellett térni Krakkóba, ahová azóta bevonultak a németek. A Wawelbe költözött be Hans Frank kormányzó. Megkezdődtek a terror borzalmas évei. A közép és felsőfokú iskolák működését teljesen megszüntették. A lengyelek semmiféle jogokkal nem rendelkeztek, ők „untermenschek” voltak. A németek fölgyújtották a könyvtárakat, megpróbálták elpusztítani a lengyel kultúra nyomait. A megszállók utasításainak akár legkisebb megsértése halállal vagy koncentrációs táborral fenyegetett. Az üldöztetések kedvelt célpontja lett a lengyel értelmiség és a Katolikus Egyház, tagjaikat a megszállók a nemzeti kultúra védőbástyáinak tartották. 3646 lengyel papot tartottak fogva koncentrációs táborokban, ebből 2647 atyát meg is gyilkoltak. A hitleri megszállást állandó terror jellemezte, utcai letartóztatások, tömegmészárlás és koncentrációs táborok.
„A háború – írta II. János Pál – alapvetően megváltoztatta az életemet. Ugyan a Jagelló Egyetem professzorai el akarták kezdeni az új tanévet, de az előadások csak 1939. nov. 6-ig tartottak. Ezen a napon a német hatóságok gyűlésre hívták az összes professzort, amelynek végén a nagy tiszteletnek örvendő tudósokat a Sachsenhausen-i koncentrációs táborba vitték. Ez az a pont, ahol befejeződik egyetemi éveim története és megkezdődik a német megszállás időszaka. Ez alatt igyekeztem minél többet olvasni és írni, ekkor születtek első irodalmi műveim.” (Ajándék és titok, 11)
A hitleri megszállás idején a napi ételadag csak 900 kalória volt. Karol és apja számára a legalapvetőbb, beszerezhető élelem a krumpli volt, amit megfőztek és egy csipet vajjal és hagymával ízesítettek. Minden 14 és 60 év közötti férfi köteles volt dolgozni, a munkanélkülieket kényszermunkára Németországba szállították. A háború első évében Lolek egy étteremben dolgozott, segített az ételszállításban. A munka nem volt nehéz, ezért volt ideje titokban folytatni tanulmányait. Maximálisan kihasználta az idejét, rengeteget olvasott és intenzíven tanult franciául. Újból elolvasta a nagy lengyel írók műveit, mint Mickiewicz, Słowacki, Conrad és Wyspiański, emellett nem hanyagolta el a Biblia olvasását sem.
„Hogy elkerüljem azt, hogy Németországba telepítsenek kényszermunkára – emlékezett vissza II. János Pál – 1940 őszén elkezdtem fizikai munkásként dolgozni a Solvay gyár kőfejtőjében.” (Ajándék és titok, 12) A Zakrzówka-i kőbányában mészkövet bányásztak. Az emberek nagyon nehéz és veszélyes körülmények között dolgoztak, különösen télen. Karol naponta egész vagonokat pakolt meg mészkövekkel. A fiatal és tapasztalatlan munkások gyakran nem bírták a napi adagot teljesíteni, de munkavezetőik rendszeresen lecsökkentették azt. Mindössze egy tizenöt perces tízórai szünetük volt, de arra is mindenkinek magának kellett ennivalót hoznia otthonról. Munka után Lolek fapapucsban és munkaruhában ment haza, s útközben valami élelmet próbált szerezni: néhány szem krumplit, káposztát, babot. A németek nem fizettek nyugdíjat az apjának, ezért Karol szerény fizetéséből kellett mindkettőjüknek megélni. Októberben Karolt áthelyezték a Solvay gyár Borek Fałęck-i üzemébe, ahol legtöbbször éjjeli műszakba osztották be. A körülmények itt összehasonlíthatatlanul jobbak voltak. Jutott ideje az olvasásra és az imádkozásra. Akkoriban különösen megszeretett egy bizonyos könyvecskét, amit többször is elolvasott: Grignion Szt. Lajos „Értekezés a Szt. Szűz igazi tiszteletéről” című művét. 1968-ban Wojtyła bíboros így emlékezett erre vissza: „Már gyerekként imádkoztam Szűz Máriához, később diákként, egyetemistaként is, de a Mária-imák tartalmát, mélységét ebből a könyvecskéből értettem meg.” Totus tuus (Egészen a tiéd) – ezt a két szót ebből a könyvecskéből merítette Karol Wojtyła papként, püspökként, bíborosként és pápaként. „Egészen a tiéd vagyok, és mindenem a tiéd, én Jézusom, a te legszentebb Anyád, Mária közbenjárására” – ezekkel a szavakkal imádkozott mindig és ezeket írta kézirataira.
Reggelente, munka után mindig betért a redemptoristák templomába egy szentmisére. Évekkel később azt nyilatkozta, hogy az Eukarisztia volt számára „az éltető erő a megszállás nehéz éveiben”.
A kőfejtőben végzett munkának köszönhetően Karol Wojtyła megismerte a munka értékét és a városi proletariátust „a környezetüket, a családjukat, az érdeklődési körüket, az emberi értékeiket és méltóságukat.” (Ajándék és titok) A fiatal Karol megtanulta, hogy a munka olyan Istentől kapott feladat, amely által az ember uralkodhat a földön és részt vehet Isten teremtő tevékenységében.
Egy ismeretlen új világ
Ebben az időszakban Karol jellemének fejlődését nagyban meghatározta a helyi, Dębnik-i Szt. Szaniszló plébánia lelki élete. A szentatya így emlékezett erre vissza: „Plébániámat a szaléziak vezették, akiket a németek mind elszállítottak Dachauba. Csak a plébános maradt és a tartományfőnök. Úgy érzem, hogy hivatásom kialakulásában ez a szalézi környezet nagy jelentőséggel bírt. Plébániánkon volt egy különleges személyiség: Jan Tyranowski. Hivatalnok végzettsége volt, de inkább apja szabóságában dolgozott, mert azt állította, hogy ez megkönnyíti lelki életét. Különlegesen mély lelkisége volt. A szalézi atyák, akik e nehéz időszakban vállalták az ifjúság lelki gondozását, azzal bízták meg, hogy fiatalokat toborozzon az ún. „Élő Rózsafüzér” mozgalom elindításához. Jan Tyranowski nem csak megszervezte a mozgalmat, hanem szó szerint egy lelki közösséget hozott létre, melyet a vele kapcsolatba lépő fiataloknak adott át. Tőle tanultam meg többek között a jellemfejlesztésnek azt a módszerét, amellyel később a szemináriumban találkoztam újra. Tyranowski, aki maga is Keresztes Szt. János és Nagy Szt. Teréz műveiből merített, elsőként mutatta meg nekem e rendkívüli, különösen azokban az időkben rendkívülinek számító írásműveket.” (Ajándék és titok)
Tyranowskinak köszönhetően Karol életében először kezébe vette a keresztény lelkiség legértékesebb gyöngyszemeit, a legnagyobb misztikusok műveit: Keresztes Szt. János és Nagy Szt. Teréz műveit. Megtanult kitartóan járni a hit rögös útján az Istennel való teljes egyesülésig. Ez az út három szakaszra osztható: megtisztulás, megvilágosodás és egyesülés. II. János Pál az André Frossarddal folytatott beszélgetésében ezeket mondta: „Ami a legfontosabb, hogy Jan Tyranowskin keresztül egy olyan világot fedeztem fel, amelynek a létezéséről nem is tudtam. Nem lehet nem emlékezni a Jannal folytatott beszélgetésekre. Az egyik máig a fülemben cseng, amikor ez az egyszerű ember késő éjszakába nyúlóan arról beszélt, hogy ki is Isten, pontosabban, hogy mit jelent az Istennel való élet. Nem idegen szavakat olvasott egy papírról, hanem saját szavaival beszélt. Július lehetett és a nap lassan lehanyatlott, Jan szavai egyre jobban megérintettek, egyre mélyebbre hatoltak, ezáltal kiszabadították belőlünk az evangéliumi lehetőségek elrejtett mélységeit.”
A hivatás fölfedezése és a papságra vezető út
1941. február 18-án, 62 éves korában szívrohamban elhunyt Karol édesapja. Már 1940 karácsonya óta betegeskedett. Éjjel halt meg, amikor a fia munkában volt. Azon a reggelen Karol, mint mindig gyógyszert és élelmet hozott apjának Kydryński családtól. Amikor észrevette, hogy apja nem él, azonnal papért futott. Egész éjjel imádkozott szeretett apja teste mellett. Ez volt élete egyik legfájdalmasabb élménye. Nem volt már senkije sem a közvetlen családjából. A Figlewicz atya által bemutatott gyászmise után Karol Wojtyła kapitányt eltemették a Rakowicki temetőben. Karol apjától kapta a legértékesebb tanítást, hogy magával szemben magas elvárásokat kell támasztania az embernek, és minél lelkiismeretesebben teljesítenie kell azokat.
Apja halála után Karol még intenzívebb imaéletet kezdett élni, mint azelőtt.
1941. nyarán Karolhoz költözött Mieczysław Kotlarczyk a feleségével. Ekkor alakult meg az ő kezdeményezésére a Rapszodikus Színház, amely a megszállás alatt végig titokban működött. A színház lelke a fiatal Karol Wojtyła volt. Életük kockáztatásával 7 színdarabot készítettek elő és 22 előadást tartottak. Tevékenységük fő célja volt föléleszteni a nemzet lelkét és megmutatni, hogy a lengyel kultúra eltiporhatatlan. Egészen biztos, hogy színházi tevékenysége is meghatározta Karol későbbi jellemét, megtanulta a retorikát, megtanult hallgatóival kapcsolatba lépni.
Édesapja elvesztésével Karolban lassan kialakult a papi hivatás gondolata.
1942. őszén a fiatal Wojtyła jelentkezett a krakkói érsek rezidenciáján, hogy a felvételét kérje a titkos papi szemináriumba. A megszálláskor a szemináriumi jelentkezőket titokban vették föl, az előadások rejtekhelyeken, a megszállók előtt teljes titokban zajlottak. Titkos szemináriumi tanulmányai alatt Karol továbbra is dolgozott Borek Fałęckiban, továbbra is tevékenykedett a Rapszódikus Színházban és egyre szorosabb volt a kapcsolata Tyranowskival és Figlewicz atyával.
A megszállás borzalmas éveiben többször megmenekült házkutatások, letartóztatások és koncentrációs táborba hurcolás elől. 1944. február 29-én azonban komoly balesetet szenvedett. Munkájából hazafelé menet, miután egy német teherautó elütötte, elesett és elveszítette az eszméletét. A sebesültet Józefa Florek mentette meg, aki miután szemtanúja volt a balesetnek, kiugrott a villamosból és igyekezett a földön fekvő Karolt valahogy az arra közlekedő járművek elől elvonszolni. Sikerült megállítania egy autót, amelyben egy német tiszt utazott. Amikor megállapították, hogy Karol él, a tiszt megállított egy teherautót és megparancsolta, hogy vigyék Karolt a városi kórházba. Agyrázkódása és számos külső sérülése volt. Két héten keresztül ágyban kellett feküdnie. Ezt az időszakot egy különleges, „Isten által megtervezett lelkigyakorlatként” élte át.
A Varsói felkelés után a németek Krakkóban az egész városra kiterjedő akciót szervezve begyűjtötték az összes fiatalt, nehogy azok Krakkóban is a varsóihoz hasonló megmozdulást szervezzenek. Ezután a fekete vasárnapnak nevezett akció után Sapieha érsek püspöki palotájába rendelt minden kispapot, és a háború végéig ott bújtatta őket. 1944. augusztus 7-től Karol a többi kispappal együtt az érsek házában lakott és tanult.
1945. január 18-án a Vörös Hadsereg katonái felszabadították Krakkót a német megszállás alól. A kispapok végre az igazi szemináriumi épületbe költözhettek át.
Az élet lassan visszaállt a normális kerékvágásba. Karol a szeminárium harmadik évét végezte. Amikor egy új pulóvert kapott barátjától Kotlarczyktól, a legközelebbi adandó alkalommal továbbajándékozta azt egy koldusnak. Abban az időben Keresztes Szt. János lelkisége és írásai foglalkoztatták a legjobban, ezért intenzíven elkezdett spanyolul tanulni, hogy a misztikus írásait eredetiben tudja olvasni.
1946. február 16-án Adam Stefan Sapieha érseket bíborossá nevezte ki a szentatya. Előadásaiban a kispapoknak azt magyarázta mindig, hogy a megfelelően átélt papi hivatás lényege az, hogy az embernek meg kell halnia saját maga számára, életét pedig fel kell ajánlania Krisztusnak és a többi embernek.
1946. július elején Karol Wojtyła letette az összes vizsgáját, befejezte teológiai tanulmányait. Sapieha bíboros úgy döntött, hogy 1946. őszén további tanulmányokra Rómába küldi Karol Wojtyła-t. E miatt korábbra hozta Karol pappá szentelését, aki egész októberben elmélyülten készült az egyházi rend szentségére. 1946. november 1-én fogadta pappá szentelését az érsek magánkápolnájában.
Római tanulmányok
1946. november 15-én Wojtyła atya fiatalabb társával, Starowiejski atyával elindult Rómába. Karol atya a Belga Kollégiumban lakott a Via del Quirinalen és megkezdte tanulmányait az Angelicum Pápai Egyetemen.
Doktorandusi munkájának irányítója a híres Reginald Garrigou-Lagrange professzor lett. Wojtyła atya Keresztes Szt. János hitértékeléseiről írt, miközben maximálisan kihasználta az időt tanulásra és imára is. Az egyetemi tananyagon kívül megismerte Rómát is, szabad idejében felfedezte szent helyeit és műemlékeit. A karácsonyi és a húsvéti szünidőben pedig más olasz városokat látogatott meg. 1947. húsvétján Wojtyła atya San Giovanni Rotondoba látogatott, hogy találkozhasson és gyónhasson a híres, stigmatizált Pio atyánál. A szent kapucinussal való találkozása nagy hatással volt rá. II. János Pál úgy emlékezett vissza rá, mint egy „nagyon egyszerű életű gyóntatóra, aki figyelmes és tömör”. Legnagyobb hatással a lengyel papra közös misézésük alkalmával volt, Krisztus szenvedése, halála és föltámadása misztériumának megélése az olasz szerzetes számára valódi fizikai szenvedéssel járt. Sapieha bíboros az 1947-es tanév nyarára Wojtyła és Starowiejski atyát Franciaországba, Belgiumba és Hollandiába küldte, hogy megismerjék ezeknek az országoknak a lelkipásztori feladatait. Rómába visszatérvén még megálltak a francia Ars-ban, ahol Vianney Szt. János (1786-1859) plébánoskodott. A szent pap napi 18 órát töltött gyóntatószékben, hogy az ország egész területéről hozzá érkező bűnösök ezreit feloldozza. II. János Pál így írt erről: „Belgiumból hazafelé volt szerencsém Ars-ba látogatni. 1947 október vége felé jártam ott, éppen Krisztus Király ünnepén érkeztünk meg. Meghatódottsággal fedeztem föl a kis templomot, amelyben Vianney Szt. János gyóntatott, lelkipásztorkodott, prédikált. Kispap korom óta mindig nagy hatással volt rám az Ars-i plébános alakja, különösen Troch atya könyvének elolvasása után. Vianney Szt. János elsősorban azzal fogott meg, hogy a szegényes emberi eszközökön keresztül működő kegyelem erejére mutatott rá. Különösen megrázott hősies gyóntatói szolgálata. Ez az alázatos pap napi 18 órát töltött gyóntatószékben, rendkívül szerényen táplálkozott, pihenni is csak néhány órára vonult vissza. Ebben a nehéz időszakban képes volt lelkileg megújítani Franciaországot és hatása túlnőtt még a hazáján is. Emberek ezrei mentek el Arsba és térdeltek le a gyóntatószékében. A XIX. századi laicizálódás és papságellenesség idején az ő tanúságtétele forradalminak mondható. Személyét megismerve meggyőződésemmé vált, hogy a lelkipásztor küldetésének jelentős részét éppen a gyóntatáson keresztül valósítja meg, vállalva a gyóntatószék önkéntes rabságát. (Ajándék és titok, 55-56)
1948. június 14-én Karol Wojtyła atya kitűnő eredménnyel megvédte doktori disszertációját.
Munkájában kiemelte, hogy az Istennel való találkozás nem kizárólag a misztikusoknak van fenntartva. Minden ember hivatott arra, hogy szeretetkapcsolatra lépjen Istennel. A misztikusok tapasztalata alapján megismerhetjük azt az utat, amely Istenhez vezet és megismerhetjük az Istennel való kapcsolatunk természetét. Istent nem az egyoldalú szemlélődésen, hanem a kölcsönös önátadáson keresztül ismerjük meg.
